• email
  • facebook
  • linkedin
  • google+
  • pinteres
[Első lap] [Előző] [Következő] [Utolsó lap]

A dekonstrukció mint ismeretelméleti relativizmus

Budapest, 2003. október

 

Bevezetés

Jelen tanulmány a 20. századi filozófiai gondolkodás két markáns tradíciója közötti tényleges vagy lehetséges párbeszéd elemzésére vállalkozik. Az ilyen jellegű összekapcsolás, noha sok esetben termékenynek bizonyulhat, mindig komoly nehézségeket is magával hoz. Analitikus filozófia és dekonstrukció kapcsolatáról a magától értetődőség szintjén semmiképp sem beszélhetünk. Az analitikus és nyelvfilozófia elsősorban az angolszász országokban domináns hagyomány, amelynek középpontjában ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és gyakran a klasszikus metafizikai gondolkodástól örökül kapott problémák állnak. A dekonstrukció ezzel szemben elsősorban a kontinentális filozófiának, és azon beül is elsősorban annak a domináns hagyománynak az örökségét viszi tovább, amely a metafizikai kérdésfeltevésekkel szemben bontakozott ki a 20. század első két harmadában. A két filozófiai tradíció eredetének különbségei szükségszerűen eredményezik a filozófiai nyelvhasználat eltérését, ami elvben is csaknem lehetetlenné teszi közöttük a párbeszédet, a problémák közös nevezőre hozását és a válaszok kritikai összevetését.

Az elvi nehézségek ellenére azonban természetes, hogy a különböző irányzatok képviselői mégis olvassák egymás műveit, és ezek segítségét is igénybe veszik, amikor saját filozófiai elképzeléseiket körülhatárolják. Ebből a szempontból valóban megvilágító erejű lehet, ha megvizsgáljuk, hogy az adott tradíció hogyan szembesül a másiknak az övétől nem egyszer radikálisan eltérő kérdésfeltevéseivel, hogyan próbálja azt a maga megértési kompetenciáival saját horizontjába emelni. Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy miként történik a különböző hagyományok és nyelvek e találkozása az analitikus filozófia szemszögéből. Noha analitikus szerzők ritkán reflektálnak a dekonstrukció megfontolásaira, néhányuknál található egy-két nem érdektelen utalás és részelemzés, amelyek segítségével végigvihető egy olyan elméleti rekonstrukció, mely megmutatja, hogyan is értik ők a dekonstrukciót. A részletes elemzés természetesen monografikus igényű vállalkozás lenne, amelyre jelen tanulmány nem vállalkozhat. Ezért a következő okfejtés kitüntetett szereplője egyetlen analitikus szerző, Hilary Putnam lesz, aki több helyütt utal a dekonstrukcióra, Jacques Derridára és Paul de Manra, mint saját filozófiai megfontolásainak ellenpontjaira, és akinek Richard Rortyval folytatott hosszú vitája nem egyszer felszínre hoz olyan érveket, amelyek Rortynak a dekonstrukció iránti elkötelezettségét előtérbe állítva erős dekonstrukció-olvasatot sugallnak. Az elemzés saját korlátait tudatosítva tehát nem vállalkozik sem más analitikus filozófusok dekonstrukcióval kapcsolatos érveinek ismertetésére, még ha vannak is, akik megfogalmazták saját álláspontjukat (például John Searle)1 – mint ahogy nem esik szó az analitikus filozófiának a dekonstrukció általi recepciójáról sem.

Az elemzés tárgya tehát a bölcselet szcientista hagyományát inkább vállaló analitikus gondolkodás és a filozófia évezredes, episztemológiai szempontú önmeghatározásának kritikáját adó Rorty-féle pragmatizmus, illetve a dekonstrukció közötti párbeszéd. Ennek feltárása pedig remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy jobban értsük a tudományos és laikus olvasás szembeállíthatóságáról folyó viták filozófiai hátterét.

1 Searle erősen kritikus hangvételű reakciója Derridának az austini beszédaktus elmélettel kapcsolatos írására: John R. Searle: Reiterating the Differences, Glyph, vol 1. Baltimore: John Hopkins UP, 198-208. Searle magyarul is hozzáférhető filozófiai összefoglalója: John R. Searle: Elme, nyelv és társadalom. A való világ filozófiája (ford. Kertész Balázs), Budapest: Vince, 2000.