• email
  • facebook
  • linkedin
  • google+
  • pinteres
[Első lap] [Előző] [Következő] [Utolsó lap]

Betűkbe zárt világ

- poszt-literalitás az irodalomelméletben

1999. ősz

Tartalom

Bevezetés

a) Miért az irodalom?

b)  a vizsgálat tárgya

c)  a felelősség

d) arról, ami elmarad

I. Az írásbeliség kora

1. Homérosz és Platón

a) Homérosz a tanító

b) a homéroszi nyelv

c) Platón, az írástudó

d) az írás mássága

e) Platón a költők ellen

f) a racionalitás felé

2. Az újkor hajnala

a) a megtalált módszer

b) intellektuális réteg és hatalom

c) fogalmiság, racionalizálás

d)  az újkor felé – az írásbeliség elterjedése „mélységben, területben”

e) az újkor prófétája

 3. A XX. század kezdete

a) az írásbeliség válsága

b) vakság és aforizmák

c) a megismerés kritikája

d)  a szubjektum kritikája

e) nyelvkritika

f) a nem-irodalmi műveltség programja

g) a posztmodern olvasat

II. Poszt-literalitás és irodalomelmélet

a) individualitás és szerzőség

b) Thienemann

c) szerzőt csinálni

d) szerző és olvasó halála

e) a (fizikai) mű-szöveg halála

f) multivokalitás, intertextualitás

g) közönség, szöveg- és írószerepek

h) halhatatlanság

i) kánon

j) a háló metafora

k)  rajongó olvasás

l) halálok

m) jelölés, konceptualitás, szöveg

n) az instabil szöveg

o) hálóról megint

p) cél nélkül

q) befogadás, áramló szöveg és linearitás

r) ez csak szöveg

s) a helyes olvasat mítosza

t) linearitás, tér, idő

u) mimézis

III. Beszédszerűség

1. Beszéd és nyelv

a) Vannak-e nyelvek?

2. A nyelv, amikor beszélik

a) a beszélt nyelv felfedezése

b) retoricitás és irodalom

c) az irodalom, mint beszéd

IV. Képszerűség

1. Kép és nyelv

a) kép és írás

b) kép és beszéd

c) trópus és kép

d) a metafora (kiemelt jelentősége)

2. Kép és irodalom

a) metafora és filozófiai diskurzus

b) metafora és irodalomtudomány

c) a kép rögzítetlensége

d) metaforikusság az irodalomban

e) folytatás

V. Szövegek hálójában

1. Az intertextualitás

a) kötve

b) szerző és mű együtt hal

c) a szöveg léte

d) a narratíva ellen

e) hagyomány és intertextualitás

f) folytatás

g) a dehistorizáló mozzanat

2. Bahtyin

a) a beszélt nyelv és a másik

b) mondat és megnyilatkozás

c) a szó

d) irodalom és valóság

e) a válasz

 3. Az individualitás újfajta modellje felé

a) valaki meghal

b) valaki születik

VI. Felhasznált művek jegyzéke

 

Bevezetés

a) Miért az irodalom?

Saját léptékével mérve nagyon is hosszú útján, a nyelv művészete végigkísérte az embert. Követte világának változásait szellemi, társadalmi és technikai értelemben egyaránt. A költészet, az irodalom, a szó művészetének vizsgálata különböző formában, de általában összekapcsolódott az ember vizsgálatával.

A történelem rövidebb-hosszabb korszakaiban a legkülönbözőbb szerepek jutottak az irodalomnak, a legkülönbözőbbeket tulajdonították neki. Volt a tudásmegőrzés, a hagyományozás és a nevelés eszköze, a hatalom egyik leghatékonyabb fegyvere, szórakoztatás és öncél. Bármilyen szerep is jutott neki, a lehetőségeit mindegyikben meghatározta a legtágabb értelemben vett kommunikációs forma, a közeg, amely az irodalmi mű tulajdonképpeni létezési tere volt. Máshogy tudta betölteni akár a nevelés akár a szórakoztatás szerepét egy ének, másképp egy hosszan szavalt eposz, megint másként egy nyomtatott regény. A kommunikációs közeg alakulásainak sorát a XIX. közepe óta olyan változás töri meg ismét, amelynek hatása csak egy régi „forradalommal” az írásbeliség elterjedésével mérhető. Nem véletlen ez a párhuzam: nincs ugyanis más, hasonló folyamat, amelyről fogalmaink lehetnek, és amelynek analógiájára vizsgálhatjuk a mostani változást.1

Az irodalom történeti útján valószínűleg nem kellett sokáig várni arra, hogy megjelenjen az irodalom és gondolkodás – ha tetszik, filozófiai gondolkodás – közötti szoros kapcsolat. Irodalom és bölcselet szorosan egymásra utalt. Nem csupán ötletadó forrásként vagy legitimáló szerepben szolgált az irodalom, hanem keretet is nyújtott a gondolkodás számára, így nyugodtan mondhatjuk, az irodalom a filozófiai, a világról való gondolkodás egyik első számú tere volt már a kezdetektől.

Irodalom és bölcselet egymásra utaltságának sajátos, bizonyos értelemben nagyon is új megnyilvánulása az a szoros viszony, amely az irodalomtudomány és filozófia között napjainkban jellemző, és amely mindkettőnek arculatát meghatározza.

Az egymásra találásnak okait sokfelé kereshetjük. Nyilvánvaló, hogy az irodalomról való intézményesült, tudományos gondolkodás sem hagyhatja figyelmen kívül azt a bölcseleti sajátosságot, amely nélkül irodalom nem is létezhet. Van azonban még egy tényező, egy a közelmúltban a másik oldalon, a filozófia háza táján zajlott változás, amely közelebb hozta a filozófiát az irodalomhoz, mint eddig bármikor. A modern és főleg a modernség utáni filozófia egyik legfontosabb jegye az a tudatosság, hogy a filozófiát (is) mint értelemadó tevékenységet tekinti – a sense giving, Sinngebung kifejezések értelmében –, illetve, hogy a filozófia lesz az értelemadás mechanizmusaival foglalkozó meta szintű diskurzus. Korunkban a filozófia tehát logikusan az irodalomhoz és tudományához közeledik, mint az értelemadás vizsgálatának első számú, tradicionális közegéhez. Néha olyannyira szoros ez az új viszony, hogy utóbbi fogalmazza meg a filozófia kérdéseit, jelöli ki irányait. Érdemes ezt a napjainkra igen nagy jelentőségűvé vált elmozdulást is figyelembe venni; e nélkül nem is igazán érthető meg az irodalomtudomány elmúlt harminc évének története.

Az irodalomtudomány szerepe felértékelődött tehát a közelmúltban, olyannyira, hogy van vélemény, amely szerint „az irodalomkritika Angliában és Amerikában már felváltotta a filozófiát legfontosabb kulturális funkciója tekintetében – vagyis azon forrásként, melyből merítve a fiatalok a múlttól való különbözésüket leírják.”2 Ezt az elmozdulást minden bizonnyal az irodalom sajátos, kettős érzékenysége tette lehetővé. Először is az irodalom átfogó bölcseleti igénye, amennyiben az összes, sőt az összes lehetséges emberi tapasztalat szolgál témájául, és amely tapasztalattal szemben az értelmezés igényével lép fel. Másodszor pedig, az irodalom lényegi sajátossága, hogy mint az említett értelmezés tere az érthetőség határait kutatja;3 önnön nyelvének folyamatos megújításával a nyelv és kifejezés határait tárja fel.

Az irodalom tehát a filozófiai vizsgálódás elsőszámú területeként, a diskurzus irányait alakító szerepben léphet fel. Az irodalom, konkrét irodalmi művek vizsgálata a filozófia kérdéseinek mélyére vezethet el; irodalomhoz való viszonyunk vizsgálata pedig léthez való viszonyunkat világítja meg. Bármilyen történeti folyamatot, az ember világhoz való viszonyának bármely fordulatát kutatjuk is, az irodalom vizsgálata nem csupán ésszerű, hanem szükséges is.

b)  a vizsgálat tárgya

Napjainkban egyre nyilvánvalóbbá válik: a nyomtatott szöveg egyeduralma megrendült, és lassan elenyészik. Az írást immár történeti jelenségként vizsgáljuk, a történelmet pedig: mint amelyben az írás jelenlétének egy hosszú korszakon át lényegi, alakító szerepe volt. Ezt az időszakot, és a világról ez alatt alkotott képünket pedig ­– ez a legfontosabb felismerés – alapjaiban határozta meg az írás. Mivel lassan, hosszú évszázadok alatt az intézményesült tudás kommunikálásának eszköze az írott nyelv és a könyv lett, tudásunkat egyre jobban meghatározták a médium sajátosságai. Marshall McLuhan nevéhez kötődik az azóta oly sokszor idézett mondás: The medium is the massage. McLuhan nagyhatású műveiben (The Guttenberg Galaxy; Understanding Media) a távíró, majd rádió és televízió elterjedése utáni kulturális változások szempontjából vizsgálta az írásbeliség sajátosságait. A tudomány, az irodalom, a jog mind az írásbeliség kognitív határai közé szorultak, midőn intézményesültek, és mindannyinak kommunikációja a könyvek által, írásban zajlott. Ami ezen a téren kívül esett, az írásbeliség azt is meghódította, amikor írásbeli diskurzusaiban tematizálta, vizsgálta, rendszerezte, írássá alakította át. Egy sok ezer éve jól-rosszul működő szóbeli világban megjelent az írás, és az elmúlt évezredek alatt gyökeresen megváltoztatta. Az alakulás folyamata ma is tart, ez már nyilvánvaló.

Az írásbeliség hegemóniája a XIX. közepe óta megtörőben van. Ez a változás csak a korábbi nagy váltással, az írásbeliség elterjedésével mérhető. Mint említettük, nem véletlen a párhuzam: két okból sem. Az egyik, hogy az írásbeliség háttérbe szorulását kezdetekben a távíró, a rá alapozott újságírás, majd pedig a rádió és televízió, a mozi okozták. Mindezek a médiumok sok tekintetben a pre-literális szóbeli kommunikáció sajátosságaival és funkcióival rendelkeztek – mindezért jogosnak tűnhet ismét az írásbeliség-szóbeliség egymás ellen ható jelenségeit keresnünk. Ebből kiindulva tűnhetett úgy sokáig, hogy eljött a „másodlagos szóbeliség” kora.4 Hogy ez talán túlságos leegyszerűsítés, az a számítógépek lehetővé tette elektronikus kommunikáció és a világméretű kommunikációs háló kialakulásával és forradalmi elterjedésével vált nyilvánvalóvá. A hipermédia megjelenése, amelyet tekinthetünk az írott szöveg visszavágásaként is,5 valószínűsítheti annak a lehetőségét, hogy a kommunikáció írásbelisége nem tűnik el, és az írásbeliségnek sok sajátossága továbbra is megőrzi gondolkodásmódunkat alakító pozícióját. A helyzet legalábbis sokkal összetettebb, mint elsőre gondolhattuk, így is érvényes marad azonban a megközelítésmód, mely szerint a „digitális szövegek kognitív minőségeinek a papíralapú szövegek kognitív minőségeivel történő összehasonlítása alkalmas módon indulhat ki egyfelől az írott nyelv és másfelől a beszélt nyelv bizonyos tulajdonságainak összehasonlításából.” 6

A párhuzamot másik oldalról az indokolja: hogy gyakorlatilag nincs más, amelyhez fordulhatnánk. Ha nem is régi formájukban, de csak az írásbeli és szóbeli kommunikáció sajátosságaira alkalmazott fogalmainkkal írhatóak le – egyelőre talán csak jobb híján – az új médiumok.

Nyilvánvaló, hogy az új kialakulása még tart, a folyamat közel sem ért a végére Felmerült viszont már az igény a változás megértésére. A még igazából ki sem alakult hipermédia teljes körű, fogalmi megragadása valóban lehetetlen, a vizsgálat azonban a fordulat eddigi történetének megértésével kezdődik, illetve a réginek, az írásbeliség, a könyvkultúra „lelepleződött” sajátosságainak feltárásával kell meginduljon.

Már Nietzsche felismerte, hogy a könyv és az írás inkább valamiféle kivétel, és nem a norma, amikor így fogalmazott: „Elfajzásnak nevezhetnénk, ha egy irodalom teljes egészében olvasott irodalommá vált: most azonban éppen egy ilyen elfajzás korában élünk…”7 Fel kell ismernünk ezt a tényt, ez az első lépés. Ezek után kell majd megnéznünk, miben is áll az „elfajzás”, mik azok a sajátosságok, amelyeket az írás és a könyv kényszerített az irodalomra; majd pedig ez a vizsgálódás vezethet minket párhuzamosan a változások jelenének elemző megismeréséhez.

Munkám nagyban ahhoz a filozófia paradigmához kíván igazodni, amelynek kidolgozását Nyíri Kristóf kezdte meg a múlt század utolsó évtizedében8 egyidejű, jobbára angolszász munkákra támaszkodva. Úttörő hipotézise szerint a XX. századi filozófia, Heidegger és Wittgenstein és a „huszadik század filozófiájának nem egy főalakja annak az új helyzetnek fogalmi értelmezésén dolgozott, amelynek során a nyomtatott könyvvel mint a kommunikáció uralkodó közegével szemben színre lépnek az elektromos és elektronikus médiumok.”9

Amennyiben Nyíri feltevését jogosnak ismerjük el, felmerül a kérdés, nem reagál-e az irodalom hasonlóképp érzékenyen a változásokra. Átfogó bölcseleti igénye alátámasztja felvetésünk jogosságát, csakúgy, mint az érthetőség határait feltáró és az értelemadás nyelvjátékaiban játszott kiemelt jelentősége. Világos: az irodalmat létében érinti a kérdés.

Jelen tanulmányban azon feltevésemet igyekszem igazolni, mely szerint az – ismét csak a tágabban, a nyelvvel való művészi bánásmódként értett  – irodalom érzékenyen reagált a változásokra, és ennek köszönhető, hogy századunkban az irodalom is hozzálátott saját évezredes metaforikájának felszámolásához.10 A folyamat gyakorlatilag már az irodalmi modernségben megindult –  ahogy egyidejűleg Nietzschével a filozófiában –, kezdetben még az ijedtség pátoszának hangján, míg napjainkra egyre radikálisabban, gyakran immár diadalittasan zajlik a felszámolás.

Az irodalmi vizsgálatot egy rövid bevezetés kell megelőzze, amelyben áttekintjük az írásbeliség történeti útját. Itt ismét nem lehet teljességre törekvő az elemzés, az érdeklődő azonban jól tájékozódhat az igen bőséges szakirodalomban. Jelen dolgozatban három reprezentatív ponton szeretném ismertetni az írásbeliség történeti szerepét. Erre a második fejezetben kerül sor.

A harmadik fejezetben a változások irodalomelméleti vonatkozásairól lesz szó. Tulajdonképpen meglepetésre is alapot szolgáltathatott az a felismerés, hogy a hipertext leírására mennyire alkalmasak a kortárs irodalomelmélet fogalmai. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy megérthető a kapcsolat, ha a legutóbbi harminc év irodalomelmélete, és kivált a poszt-strukturalizmus egyik fő szellemi forrásaként a nyomtatott könyv és a hierarchikus gondolkodás irányában érzett elégedetlenséget tekintjük.11 Ennek részletes áttekintése a dolgozat egyik elsődleges célja.

A nyelvhasználat beszédszerűsége a negyedik fejezet témája. Az írott nyelvvel szembeállított beszéd. A két kommunikációs közeg lényegi különbségei szükségszerűen más nyelvszemléletet, más filozófiát és más irodalmat implikálnak. A beszéd alapjaiban másfajta viszonyt épít ember és valóság között. Azzal hogy az írás megszűnik kizárólagos közegnek lenni, a tudományos és irodalmi nyelvhasználatba ismét felerősödik a beszélt nyelv regisztereinek szerepe, lényegileg alakul át mindkettő.

A kommunikáció képi eszközei szintén másodlagos szerepbe szorultak az írás egyeduralmának századai alatt. A képi és metaforikus illusztráció sajátosságaival, íráshoz való viszonyával illetve a képi megragadás gondolkodásbeli és nyelvi struktúráival foglalkozik az ötödik fejezet. Ennek tárgyalása napjainkban egyre fontosabb, hiszen a kép éppen csak megkezdte hódító útját a kommunikáció világában.

Végül a hatodik fejezet azt vizsgálja, mi tarthatta fenn az autonóm irodalmi szöveg mítoszát sok száz éven át. Ugyanitt kíséreljük meg összegezni azokat a tényezőket, amelyek meghatározhatják a szöveg új státuszát, immár egy egységes szöveguniverzumban, ahol minden elem csak más elemekhez való viszonyával együtt értelmezhető. Megvizsgáljuk, hol lehet helye az individuumnak ebben a szöveg-univerzumban, hogyan írható le jelenlétének új modellje az irodalmi folyamatban

c)  a felelősség

Vizsgálódásunk – reményeink szerint – kettős haszonnal járhat. Először is segíthet megérteni azokat az irodalmi folyamatokat, amelyek a XIX. század vége óta kitartóan számolják fel az irodalom legállandóbbnak vélt mítoszait is. Kétség kívül nem is kevés sikerrel, hisz ma már az irodalom halálát bejelentő hang sem teljesen hiteltelen. Alvin Kernan, aki The Death of Literature címmel írt tanulmánykötetet, kiváló érzékkel mutat rá a felszámolás legkülönbözőbb területeire, és ami figyelemreméltó, Kernan is felhívja rá a figyelmet, hogy ez a folyamat párhuzamos „a könyv-olvasási képességek, az írásbeliség” visszaszorulásával, illetve azzal, hogy a „film, a televízió, a számítógép képernyője felváltották a nyomtatott könyvet, mint a szórakozás és tudásszerzés leghatékonyabb forrását.”12 Meglátása szerint hagyományos irodalomszemléletünket mind belső feszültségek (a romantikus irodalom és szerző felfogás kritikája), mint külső támadások (baloldalról a polgári, elitista irodalom ellen) fokozatosan ellehetetlenítették. Ezzel szemben az úgynevezett „irodalmi aktivitás” soha nem tapasztalat virágkorát éli szerte a világ egyetemein és tudományos műhelyeiben. Felmerül tehát a kérdés, milyen terei maradnak az egyre erősödő irodalmi aktivitásnak, ha az irodalom hagyományos terei beszűkülnek, ha a számunkra korábban adott irodalom végleges halált hal.

Másodszor pedig reméljük, hogy az irodalomnak, mint a nyelv és bölcselet egyik elsődleges életterének vizsgálata komoly sikereket hozhat a fordított irányú vizsgálódás számára.  Ha azt kutatjuk, hogyan próbálta az ember értelmezni saját világának változásait, és ha éppen ezeket a változásokat akarjuk végül megérteni, kétség kívül sokat meríthetünk az irodalmi praxis tapasztalataiból

Mindezek után talán jogos lehet harmadik, titkos reményünk, hogy sikerül olyan fogalmi áttekintést nyújtani, amely kiindulópontja lehet későbbi, immár az új kommunikációs médiumok világát elemző vizsgálódásoknak. Reméljük, ez segíthet megismerni a nyelv művészetének mai esélyeit, lehetőségeit is.

Hogy a mindenkori irodalomtudománynak elsődleges feladata ilyen segítségnyújtás, az a tudományos felelősség kettős jellegéből nyilvánvalóan adódik. Mert először is felelős a jövővel szemben, amennyiben feladata segítséget adni ahhoz, hogy az eljövendő nemzedék minél hatékonyabban tudja megérteni, megragadni saját világát. Másodszor felelős önmagával szemben, amennyiben meg kell kísérelje saját maga átsegítését az ifjabb világba. Ez az egyetlen út, amely fenntarthatja a párbeszédet a tudomány és a társadalmi valóság egyéb szférái között, amely segíthet elkerülni munkanélküli vagy csalódott tudósok nagyszámú jelenlétét a tudományos közéletben. A sikeres átmentést az irodalomtudomány is csak önmaga folyamatos megújításával érheti el.

Reméljük a hipertext világával, nem történik ismét az, ami a filmművészettel történt. Az irodalomtudomány felelőssége minden bizonnyal nagy abban, hogy hiába múlt el immár száz éves a mozi, a filmtudomány, filmelmélet máig sem érhette el tudományos autonómia rangját.13 Hogy a hipertext és az Internet világával ez másként lesz, sejthető, hiszen az ezek jelentette „fenyegetés” is sokkal nagyobb a hagyományos bölcsészettudományokra és irodalomra nézve.

d) arról, ami elmarad

Az egyik médiumot a másik eszközeivel kutatni: ez volna tehát az új bölcsészettudományok föladata.”14 Ez az átmeneti kényszer lehet az ideiglenes mentség, amiért annak ellenére, hogy a nyelv alapjaiig ható változásokról szól ez a dolgozat, a legtöbb tekintetben mégsem merít a változások tapasztalataiból. Mert ugyan miért ne állhatnának itt is jelöletlen idézetek, miért ne hullhatna darabjaira e szöveg vagy éppen miért ne lenhetne egyetlen hosszú elbeszélt mondat. Hacsak persze azért nem, mert olyannyira erős a tudományos nyelv kényszere. Vagy miért ne lehetne e dolgozat hipertext, hacsak nem azért, mert e sorok írója annak világában járatlanabb.

Így hát elmarad a kísérlet, amelyben új tudományos nyelv születik, sőt a régi sem dől önmaga alapjaira. Annak ellenére elmarad, hogy jelen szöveg hálózatba kapcsolt szövegszerkesztőn készült, és ez minden bizonnyal nyomokat is hagyott rajta.

 

1 Lásd ehhez Nyíri (1998) bevezetése, illetve Nyíri (1998a)

2 Rorty szavait lásd: Culler (1997) 11. o.

3 lásd Culler (1997) 12. o.

4 Ong kifejezése, amely sok tekintetben ma már kevésbé tűnik olyan találónak

5 lásd Bolter (1991), p. 26.: "In fact, hypermedia is the revenge of text upon television." - nagy jelentőségű felismerés.

6  Nyíri (2000)

7 Nietzsche: A görög irodalom története in: Nyíri (1998) 21. o.

8 lásd Nyíri (1998) bevezetése

9 lásd Nyíri (1998a)

10 ahogy azt Nyíri Kristóf a filozófia vonatkozásában állítja: Nyíri (1998) 16. o.

11 lásd: Landow (1994) előszava

12 Kernan (1990) 9.

13 A filmelmélet máig jobbára csak az irodalomelmélet résztudományaként tudott kibontakozni.

14 Nyíri (1996)