• email
  • facebook
  • linkedin
  • google+
  • pinteres
[Első lap] [Előző] [Következő] [Utolsó lap]

Ms 5386/9-10 – Hajnal újkora

Budapest, 2002. október

Bevezetés –
A korszakolás kérdése és a történelem dinamikája

Minden történetírói irányzat – és minden történész, kivált ha nagyobb korszakot átívelő szintézis megírására vállalkozik – előbb-utóbb szembe kerül a feladattal, hogy a történeti fejlődés dinamikájára magyarázatot találjon. Igaz ez, ha a történeti fejlődés evolúciós modellje alkotja szemléletmódjának az alapját, ám akkor is, ha nem fogadja el a történelmi fejlődés célelvűségét. A történelmi korszakolás kérdése, a történettudomány területéről szükségszerűen a történelemfilozófia tartományába vezet.

A középkor és újkor határának megállapításához a historiográfia története során számtalan időpont látszott már éppen a „leginkább megfelelőnek”. Konstantinápoly 1453-as elestétől az Angol Polgári Forradalom 1640-es kitöréséig számos jelképesen kitüntethető időpont (1492; 1500; 1517) kínálkozik, hogy azt jelöljük ki az újkor kezdetéül. Ám ezek a kitüntetett dátumok természetszerűleg csupán jelképesek. Az újkor, mint önálló történelmi korszak az újkori társadalom, gazdaság, politikai berendezkedés, diplomáciai gyakorlat stb. különbségei révén állítható szembe a középkorral, melyek kialakulása azonban nem köthető egyetlen időponthoz, sőt, egyetlen évszázadhoz sem. A korszakolás kérdése így az eseménytörténeti horizontból társadalom és gazdaságtörténeti területre tolódik át. Itt sem állhatunk meg azonban: a társadalmi fejlődés megértésénél nem elégséges a változás megállapítása és leírása; óhatatlanul felmerül a kérdés, mi lehetett az a tényező, amely az átalakulást indukálta, és az újkori társadalom- és gazdaságszerkezet kialakulásához vezetett. Ez azonban már egyre inkább történetfilozófiai kérdés, amely túlmutat a szűkebb történetírói vállalásokon. Így válik tehát a történeti korszakolás kérdése a történelem dinamikájára vonatkozó történetfilozófiai problémává.

Az európai történeti fejlődés1 esetében ez a kérdés külön jelentőséget kap. Európa újkori fejlődésének megértése adhat magyarázatot arra, vajon mi tette lehetővé, hogy az elmúlt évszázadok során, a történelem globalizációjával az európai modell lett az iránymutatóvá az Európán kívüli területeken is. Hogy az európai gazdasági, társadalmi, sőt kulturális modellek exportja tette lehetővé a globális történeti folyamatok egységes horizontba kerülését. Míg a korábban akár magasabb szervezettségi fokot elért társadalmak, az arab vagy a kínai, indiai kultúra mind Európa gyarmataivá lettek, és hogy napjainkra úgy tűnik, végleg az európai út lett a globális út: hogy a szabad verseny, a piaci kapitalizmus, a polgári demokrácia, és az európai öltönyök modellje az, amely a globális fejlődési tendenciákat meghatározza.

Ha tehát azokat a történeti tényezőket keressük, amelyek a sajátosan Európára jellemző újkori fejlődést lehetővé tették, sőt indukálták, a vizsgálódás tétje nagyobb: valójában a történelmi jelen megértésének lehetőségeit kutatjuk.

Hajnal István, mikor 1932-ben Hóman Bálint és Szekfű Gyula felkérik, hogy az általuk szerkesztett egyetemes történeti szintézisben vállalja el az újkori kötet megírását, az itt említett kérdések mindegyikével szembe került. És ami még fontosabb, talált is olyan elképzelést, amely választ adhat rájuk. Hajnal írástörténeti előtanulmányai nyomán kidolgozott egy kommunikációelméleti elgondolást, amely véleménye szerint magyarázatul szolgálhat az európai fejlődés sajátosságainak megértéséhez, illetve közvetlenül az újkor és középkor elválasztásához is támpontokat ad. Ezt az elképzelést Az újkor történetéhez írt bevezetőjében fejtette ki, amely azonban a kötetből, annak 1936-os megjelenésekor kimaradt. A tízegynéhány oldalas bevezető máig kiadatlan, az MTA könyvtárában, Hajnal kéziratos hagyatékában azonban hozzáférhető, számuk: Ms 5386/9 illetve Ms 5386/10.2

A bevezető szövege számos napjainkban is aktuális kérdést vet fel, így mindenképpen megérdemli, hogy részleteiben is foglalkozzunk vele. Jelen tanulmányban erre teszek kísérletet. Az újkor és középkor elhatárolása önmagában is érdekes kérdés, érdemes az ezzel kapcsolatos álláspontokkal megismerkedni. Sokkal érdekesebb azonban az a gondolati háttér, amely a különböző koncepciók mellett illetve ellen szól. Sokat megtudhatunk arról a történetírói elgondolásról, amely a forradalmi változásokban, hirtelen törésekben látja a történeti dinamika meghatározó mozzanatát, ha megnézzük, milyen érvek hozhatók fel például 1640. kitüntetett időponttá emelése mellett. Feltérképezhetjük társadalomtörténeti vonatkozásit is, ami tovább gazdagítja ezen koncepciót. Hasonlóan tanulságos lehet eseménytörténeti szempontból 1492-re koncentrálnunk, vagy gazdaságtörténeti szempontokat előtérbe helyezve a kapitalizmus kialakulásának lehetséges modelljeit vázolnunk, gondoljunk csak Marx, Weber vagy Wallerstein munkáira. Mindez elsősorban nem is a történelemről, hanem a történeti megértés lehetséges útjairól szolgál tanulságokkal.

Már a 20. század első felében felértékelődött ezeknek a vizsgálódásoknak a jelentősége,3 amelyek a történeti narrativitás, és egyáltalán a történetírás módszertani alapjaira kérdeznek rá. Napjainkra nem is igazán képzelhető el4 történeti kutatás e nélkül a reflexió nélkül. Ennek megfelelően a historiográfia nagy műhelyeiben, Franciaországban, az angol-szász világban és Németországban is egyre élénkülő párbeszéd folyik a történettudomány módszertani kérdéseiről. Német nyelvterületen a hermeneutika eredendően történeti szemléletmódja a német történelemfilozófia legjobb hagyományait folytatja, Franciaországban az Annales iskola immár sokadik nemzedéke továbbra is horizontjában tartja a módszertani kérdéseket, és még az angol-szász analitikus filozófia felől is történtek kísérletek a történeti megismerés ismeretelméleti alapjainak feltárására.5

Számos okot találhatnánk arra, hogy miért értékelődtek így fel a módszertani kérdések a történettudományban. Thomas Kuhn elmúlt évtizedekben erősen kanonikussá vált munkájában6 a tudományos gyakorlat rendre bekövetkező eseményeként írja le, amikor egy intézményesült paradigma egyre több anomáliával szembesül, és a bevett nézetek alkalmatlanokká lesznek azok kezelésére, a tudomány válságba jut, aminek révén megnő a filozófiai, módszertani reflexió jelentősége. A történettudomány vonatkozásában azt kétség kívül megállapíthatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben a kérdések sokasodása és a belső feszültségek fokozódása volt megfigyelhető. Ám azt is látnunk kell, hogy Kuhn elméletében a válság-tapasztalat lenne a fontos mozzanat, amely igaz, korántsem idegen a mai történettudománytól,7 ennek ellenére úgy gondolom, hiba lenne a válság pátoszát túlzottan hangsúlyozni. Inkább arról lehet szó, hogy mára egyetlen tudomány sem őrizheti meg eredményességét, hatékonyságát, ha a kutatói gyakorlat nem társul egyúttal a módszertani kérdések folyamatos megvitatásával. Éppen ahogy a tudomány úgymond „nagyjai” számára mindig is szétválaszthatatlan volt a kettő. Mint ahogy Hajnal István számára is.

Jelen tanulmány meghatározó előfeltevése, hogy a történettudomány számára is maradandó hasznot hoz, ha rendre szembesül saját múltjával. Hogy sokkal többet tudhatunk meg saját lehetőségeinkről, ha ismerjük a magyar történetírás kiemelkedő személyiségeinek módszertani elképzeléseit is.

Az alábbiakban Hajnal említett írására, Az újkor történetéhez írt máig publikálatlan kommunikációelméleti bevezetőjére építve, mintegy a szöveg apropóján vizsgálom mind Hajnal koncepcióját, illetve eredményeinek mai aktualitását, mind pedig – ennek révén – Hajnal történetfilozófiai elgondolásait, és azok helyzetét a szellemi környezetben, amelyben születtek.

Az első fejezet a szöveg téziseit, következtetéseit illetve gondolatmenetét rekonstruálja, kiemelve azokat a csomópontokat, amelyek mentén a későbbiek során a részletes elemzés halad.

A második fejezetben tágabb kontextusban vizsgálom Hajnal történetírói munkásságának elméleti előfeltevéseit, illetve tanulságait. A dolgozatban közelebbről is elemzett Bevezető inkább csak alkalom arra, hogy a szűkebb értelemben vett módszertani és elméleti kérdéseket tárgyalhassuk, így szükséges hogy Hajnal egyéb írásaira is utaljunk, és azokból rajzoljuk meg a szerző történelem-elméleti elgondolásainak képét. A vizsgálat azonban továbbra is az írástörténeti és kommunikációelméleti kérdésekre összpontosít majd.

Hajnal munkásságának kapcsán – annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben több alapos elemzés is született vele kapcsolatban8 – mintha máig kisebbfajta zavar uralkodna a tekintetben, hogyan is illeszkedett ő a két háború közötti történetírás szellemi közegébe. Az általában elfogadott kép szerint Hajnal a pozitivizmussal szemben fellépő szellemtörténeti irányzattal is ellentétbe helyezkedve próbált meg egy új, materialista, inkább társadalomtörténeti, vagy legalábbis a „tömegek aprómunkájára” fókuszáló, objektivációelméleti szemléletmódot kialakítani. Ez az összetett viszony a szellemtörténettel illetve a korszak egyéb irányzataival mindenképpen megéri a további elemzést. Erre, vagy legalábbis a kérdés diszponálására kerül sor a harmadik fejezetben

A negyedik fejezet a probléma, illetve konkrétabban Hajnal munkáinak hatástörténetével foglalkozik, kitekintve a kommunikációelméleti horizont aktualitására a mai történettudományban.

A dolgozat tézise, hogy Hajnal történetírói munkásságának legnagyobb felismerése a kommunikációelméleti horizont jelentőségének hangsúlyozása a történettudomány számára, illetve, hogy történetírói módszertanának sajátosságai az írástörténeti problematikával való összefüggésükben érthetők meg legjobban. A dolgozat fejezeteiben különböző részkérdésekre koncentrálva próbálom megmutatni, hogy Hajnal mintegy öt évtizedes munkásságának legjelentősebb eredményei közvetve vagy közvetlenül azoknak a kérdéseknek a megválaszolására tett kísérletek, amelyeket az írás, és az írás társadalmi beágyazottságának történeti vizsgálata vetett fel számára még pályája kezdetén. A Hajnal által kidolgozott történetíró szemléletmód: objektivációelméletre alapozott materializmusa, a társadalmi fejlődésben a tömegek aprómunkájának középpontba állítása, később a technikatörténeti kutatások jelentőségének hangsúlyozása, sőt antikapitalizmusa és a jelen társadalmi feszültségei iránti érzékenysége is közvetve mind kapcsolatban állnak az írástörténeti kutatások felvetette társadalomtörténeti, illetve a történelmi fejlődésre vonatkozó elgondolásaival, és csakis ezek összefüggésében érthetők meg, mint egy egységes, koherens történeti megértési koncepció elemei.

Az imént vázolt kérdéseket a központba állító elemzés remélhetőleg igazolja majd, hogy a kommunikációelméleti problematikára való érzékenység a történettudományban ma is hatékonyan segítheti számos társadalomtörténeti probléma részletes elemzését, és jól használható módszertani útmutatásokat nyújt korunk történettudománya számára is.

1 Itt jegyzem meg, hogy a fejlődés szó használata a negatív, célelvű konnotációk ellenére is megkerülhetetlennek tűnik, ezért kényelmi szempontoktól vezérelve továbbra is használom, ám nem a teleologikus, hanem az időbeli egymásra következés, a történeti dinamika értelmében.

2 jelen dolgozat függelékében mellékellem a szöveget, a Uniworld honlapján hozzáférhető változat alapján

3 akkoriban főleg Franciországban, az Annales folyóirat szerzőinek révén (lásd pl.: Marc Bloch: A történész védelmében), és most ne is említsünk a XIX. századi németországi történetfilozófiai élénkülést, Ranke, Droysen, Rickert, Dilthey stb. munkáit

4 lásd ehhez Noirel (2001), Gyáni (2000)

5 lásd például, a hermeneutika eredményeit az irodalomtörténet-írásban; Franciaországban Pierre Nora: Les Lieux de Mémoire című hatalmas vállalkozását az identitásteremtő történetírás újraértelmezésére – magyarul részletek in. Aetas 1999/3; illetve lásd Arthur C. Danto: Analytical Pilosophy of History című kiváló könyvét, vagy Hayden White munkáit a történeti tropológia tárgyörében

6 Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete

7 lásd Noirel: A történetírás válsága

8 lásd Glatz, Nyíri, Lakatos munkáit