• email
  • facebook
  • linkedin
  • google+
  • pinteres
[Első lap] [Előző] [Következő] [Utolsó lap]

„…nem voltak fogyatékosok a történelemben…”

A fogyatékosság jelensége a történettudományban

Kőszeghy Miklós – Parragh Szabolcs

Budapest, 2003. tavasz

A történeti kutatás és a fogyatékossággal élők

A történettudomány mint élő diszciplína időről időre változik. Nemcsak azért, mert a felszínre kerülő források mennyisége folyton növekszik, és nem is csak azért, mert az elemzési módszerek finomodnak. A fő ok inkább talán az, hogy a történettudomány maga is társadalmi jelenség, ezért magán viseli saját korának főbb jellegzetességeit. Az idő előrehaladtával változnak a történettudomány kérdései is, amelyekkel – az egyébként természetesen állandó – múltat kutatja. A XIX. században a történettudomány a személyekre (pápák, királyok és hadvezérek) és az eseményekre (csaták és békekötések) koncentrált. Eközben a kutatók hatalmas mennyiségű olyan nyersanyagot hordtak össze óriási kötetek lapjain, amelyeket máig használhat a kutatás.1 Ebben a roppant anyagban rengeteg olyan információ is rejlett, amelyet az a kor, amelyben gyűjtötték, még nem aknázott ki. Mégis, ezek az adatok ott szunnyadtak a forrásgyűjtemények mélyén, és csak arra vártak, hogy valaki érdeklődni kezdjen utánuk. Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen nyugodtan egyet lehet értenünk Marc Bloch (1996, 61–98) megállapításával, hogy tudniillik a történeti források elemzése során döntő jelentőségű a kutató kérdésfeltevésének jellege. Amiről nem kérdezik, arra a forrás még akkor sem felel, ha egyébként tudna.

A II. világháborút követő időszak azután olyan történettudományi témák jelentőségének a megnövekedésével járt, amelyek azóta is az érdeklődés középpontjában állnak, és amelyek lassanként fontosabbá lettek, mint a klasszikusnak számító pápák, királyok, csaták és békekötések tematikája.

E modernnek számító témák közül kérdésfeltevésünk szempontjából kiemelkedik az a nézőpont, amely a mindennapi élet struktúráit tekinti fő kutatási témájának. A mindennapi élet mint történettudományi téma Braudel munkásságával (1985; 1990) nyert igazán polgárjogot a tudomány sáncain belül, ám mára már egyöntetűen elfogadott, sőt bizonyos korszakokra nézve preferált kutatási területté vált. Természetes, hogy a lehetséges kisebb kérdéskörök száma ezen az egy irányon belül is csaknem végtelen, így azután az a tény, hogy a mindennapi élet struktúráinak kutatása mára elfogadottá vált a történettudományban, még távolról sem jelenti azt, hogy minden részterületet kellő mértékben kutattak vagy feldolgoztak volna. Ez még akkor is igaz, ha egyes korokról és egyes területekkel kapcsolatban kitűnő, méltán világhírűvé vált monográfiák születtek (Le Roy Ladurie 1997). A mentalitástörténet mint kutatási irányzat lassanként csakugyan polgárjogot nyert a történettudomány megközelítési módjai között, bár a kérdéskör tanulmányozását rendkívüli mértékben behatárolja a források eloszlásának szeszélye. A dolog természetéből következik, hogy mennél messzebb haladunk visszafelé az időben, annál jobban csökken a múlt rekonstruálását lehetővé tevő források mennyisége. Ezért azután nyilvánvaló, hogy az ókor mindennapi életének struktúráiról sokkal kevesebb anyag áll rendelkezésünkre, mint mondjuk a két világháború közti időszakról.2

A betegség, még inkább pedig a fogyatékosság témaköre (a fejezetben a két fogalmat gyakran együtt használjuk, nem feledve azonban különbözőségüket) nem tartozik a különösebb intenzitással kutatott témák közé a történettudományon belül. Olyan monográfia, amely például a fogyatékosságok történetét tárgyalná egy nagyobb korszakon keresztül, a magyar nyelvterületen egyelőre nem létezik. Átfogó, a történeti korokon átívelő monográfiákat pedig még a nemzetközi kutatás termését átvizsgálva sem találhatunk. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy egy soha, egyetlen részaspektusában sem feldolgozott témával állnánk szemben. Úgy tűnik azonban, hogy a kérdés tárgyalását ma nem annyira a szigorúan történettudományinak nevezhető szakmonográfiák végzik. Inkább azt látjuk, hogy egyes nem történeti irányultságú munkák bevezető részében, esetleg függelékében találunk történeti áttekintéseket. Ez örvendetes tény, hiszen jelzi, hogy egy adott diszciplína érzékeli saját történeti beágyazottságát. Látnunk kell azonban, hogy egy-egy ilyen bevezető nem helyettesítheti a monografikus igényű történeti elemzést.

A kérdés történeti vizsgálatát más tényezők is nehezítik. Ezeket a tényezőket együttesen a történettudományi látásmódban kereshetjük. A történettudomány ugyanis csak olyan témákat tud kutatni, amelyekre nézve forrás áll rendelkezésre. Ez a forrás természetesen sokféle lehet: írásos, képi vagy akár szájhagyomány útján reánk hagyományozódott anyag. Bár a forrás természete az elemzési módszerek megválasztásakor rendkívül fontos, mégsem ez a döntő tényező. Jelentősége elmarad az alapvető kérdés mögött, hogy egyáltalán létezik-e a forrás vagy sem. Ha valamiről nem birtokolunk forrást, akkor a történettudomány nem képes elemezni az adott jelenséget. Ha egy későbbi korban a jelenség felbukkan, az sem sokat segít, hiszen az analógiás gondolkodásnak a történettudományban elég szűk határai vannak. Csak azért, mert egy későbbi időpontban, teljesen más társadalmi, gazdasági és politikai összefüggésben felbukkan, sőt esetleg elterjedtnek számít egy jelenség, abból természetesen nem következik, hogy korábban egyáltalán létezett. A történettudományi elemzésnek ez a forrásoktól való függése sok esetben korlátnak tűnhet, ám ha a szaktudomány módszereit következetesen alkalmazzuk, megvédhet tetszetős, de semmivel nem igazolható légvárak építgetésétől. Felesleges tehát sajnálkozni azon, hogy egy kérdésről nincsenek forrásaink. Célravezetőbb lehet, ha fel- és elismerjük ezt a tényt, ha belátjuk, hogy források hiányában a történettudomány nem tud érvényes, megválaszolható kérdéseket feltenni az adott jelenséggel kapcsolatban.

Ha egy kissé derűlátóbban akarjuk megközelíteni ugyanezt a kérdést, akkor érdemes röviden meggondolnunk, milyen sok történeti klisé létezik korunk társadalmában, amelyek közül egyiknek sincs történettudományi módszerekkel igazolható alapja. Mindannyian tanultunk középiskolában a „görög-római embereszményről” (a kötőjeles egymás mellé rendelés a történészben eleve gyanút kelt). Ez az eszmény emlékeink szerint a letisztult egyszerűségben gyökerezett, amelyet aztán máig megcsodálhatunk az ókorból reánk maradt hófehér szobrokon vagy az ugyanilyen vakítóan fehér reliefeken. Innen pedig már csak egy lépés a „klasszikus” eszményének fogalma, amelyet imitálni lehet (neoklasszicizmus), művelt körökben pedig kötelező csodálni is. Nagyon kevesen gondolnak arra, noha a tudomány számára ez legkésőbb a XX. század eleje óta ismert tény, hogy a mi kedvenc hófehér márványszobrainkat – elkészültüket követően – egykoron bizony befestették. A testet ábrázoló részekre viasz került, a ruhákat, fejéket, szemet, hajat pedig számunkra már kifejezetten rikítónak számító színekkel festették meg. Ráadásul mindez nem teória csupán, hiszen rengeteg olyan szoborleletet ismerünk, amelyeken máig megmaradtak a festéknyomok. Tovább fokozhatja a megbotránkozást, ha arra gondolunk, hogy némelyik szobornak még műszempillája is volt. Az is igen valószínű, hogy a temetői sírkövek közül jó néhány teljes körplasztika formájában ábrázolta az elhunytat, teljes élethűségben szépen kifestve. Elegendő ellátogatni a budapesti Szépművészeti Múzeum úgynevezett dór termébe ahhoz, hogy felmérjük e kérdés súlyát. Itt ugyanis a falakon körbe futva az athéni Parthenon frízeinek másolatát láthatjuk. Részben mai eszményeinknek megfelelő, vakító fehérségben, részben viszont rikító színekkel kifestve. Valószínű ugyan, hogy a hellén nyár szikrázó napsütésében a színek valamivel visszafogottabbnak tűnhettek, a különbség a valóság és a mi klasszikuseszményünk között mégis eléggé meghökkentő.3 Ha viszont mindez így van, akkor a történettudomány művelője joggal érzi úgy, hogy az ilyesféle klisék relevanciája a nullával egyenlő. Ha pedig tovább gondoljuk ezt a lehetőséget, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy a fogyatékossággal élőkről gondoskodó ősközösségi társadalom ugyanolyan klisé, mint a hófehér antikvitás ideálképe. De ugyanide kell sorolnunk azt a klisét is, hogy tudniillik a régebbi korok emberei kegyetlenül elbántak sérült embertársaikkal, akik egyébként is súlyos tehertételt jelentettek volna a közösség számára. A történettudományi vizsgálatnak óvakodnia kell a kliséktől, s ezek helyett mindig a kérdéses korszak adott problémáját kell vizsgálnia. Ha nem ezt teszi, akkor áthágja saját szakmai szabályait, ez pedig nyilván semmi jóra nem vezethet.

1 Az egyik legjobb példa a magyar nyelvű történeti irodalomból talán Pauler Gyula (1899) munkája.

2 Különösen jól látszik ez a modern kori történettudományban újabban igen elterjedt, a szemtanúkkal készített interjúkon alapuló elemzési módszeren (oral history), amely igen gyümölcsöző, ugyanakkor eléggé szűk alkalmazhatósági korlátai is jól látszanak.

3 A téma kapcsán sok érdekes és értékes információhoz jutottunk a T. Bíró Máriával folytatott szakmai beszélgetések során. Köszönet érte.